Mely eltart a végtelenségig…

Emlékszem, úgy 30 éve arra vágytam, múlna már el ez a hormonokkal zaklatott időszak, amikor minden ok nélkül sírom el magam, majd szerelmes leszek a tavaszba egy másodperc alatt. Túlfűtött érzelmeim ellenére a kapcsolataim meglehetősen korlátozottak voltak, vagy talán éppen ezért. Rögtön elpirultam, zavarba jöttem, ha egy jobb képességű hímnemű csak rám köszönt, és ha már rám is mosolygott, hát az maga volt a menny, és arról ábrándoztam, hogy milyen lesz a menyasszonyi ruhám. 

Ha mást nem is, ezt a vágyamat már rég kinőttem. Volt ugyan menyasszonyi ruhám, kicsike esküvőm jó tíz évvel később, de ha újra kezdhetném ezzel a tapasztalattal… 

Nem nézünk a múltba, nem szabad, mondaná a Kócsom, mert nekem az is van, ugyanis így ötven felé fejlődőképes modern nőnek számítok, aki túl van már azon, hogy pszichiáter segítségét kérje mindenféle kemikáliák igénybevételével – mert a magán út nagyon drága, és egyébként is, minimum Csernussal kezdenék, ha lenne rá keret!!  

Tehát a múltba nem nézünk, vagyis csak annyira, amennyiből tapasztalatokat kivonatolunk, de nem kesergünk az elszalasztott lehetőségeken. Pedig haj’ de sok mindenen tudnék!! 

A jövő? Hát az megint az a terület, ahova nem merészkedek, mert a vágyak nem állnak egyenes arányban a lehetőségekkel. Marad a jelen, jobbá tenni, elviselhetővé, vagy élvezhetővé.  Mindig az adott napnak, pillanatnak megfelelően. Jelenleg a jelenem, korlátozva a mai napra a környezetem rendbetételére irányul, úgy is, mint jó közérzetem biztosítékául. 

Íme itt egy versrészlet, ami jó tanáccsal szolgálhat minden magában vergődőnek:

Míg apró vágyakkal él az ember,
s nem feszítik az elérhetetlenek,
egy eső cseppben elférhet a tenger,
és egy ébredésből álom is lehet

 

Sárhelyi Erika: Hétköznapi józanság